Már két hónapja, hogy csak hallgatok, ülök a babérjaimon és mindennel foglalkozom csak blogírással nem. Persze azért közben történt egy s más. Fogyókúra, fránya árva 8 kiló, mitől sikerült megszabadulnom, de ennyi, mindig és mindig kudarcba fulladok, nyakunkon a tél és az én szervezetem csak folyton szeretne rakátorni és raktározni és ezért minden percben azt az infót küldi az agyamnak, hogy menj és egyél valamit :( katasztrófa, meg én is az vagyok :( DE DE DE!!!!!! NEM ADOM FEL, AKKOR IS NEM HAGYOM EL MAGAM ÉS PRÓBÁLKOZOM TÖRETLENÜL. Jó hír viszont, hogy január óta azért ha sok sok megállással és némi visszatáncolással ugyan, de mindig lefelé megy a súlyom, összeségében mindig csak kevesebb lettem.:)
Szeptember 17, szép dátum, piciny életemben, hiszen aznap van a névnapom, bár idén egy csöppet sem ez jutott róla az eszembe, hanem a műtétem, ugyanis már 16-án be kellett feküdnöm reggel és 17 -én reggel 07.15-kor mikor épp visszatértem a kórterembe a fürdésből, fogmosás, deo, parfüm és amit akartok :) mert hogy egy műtétre az ember legyen jól öltözött, fésült illatos és üde, még a lehellete is :) szóval épp visszaértem, már vártak és fáslizták is be a lábam térdtől lefelé, és épp hogy mindent bedobáltam a szekrényembe és már jöttek is értem és toltak le a műtőbe ágyastól... műtét után subintenzív, ahonnan már este 6-kor lekönyörögtem magam, hogy láthassam a kislányom, mert oda nem lehetett bevinni és úgy nap nem telhetett el, szerencsére mivel teljesen jól voltam leengedtek vissza az osztályra a kórterembe. Másnap megkaptam a köveket is, mert hogy még nem írtam, de epeműtétem volt, akkora hatalmas kövem volt, hogy csodámra jártak, meg négy egészen kis apró, mint a játszótéri kavicsok :) Műtét után az orvosom mikor feljött megnézni, hogy vagyok, mondta, hogy éppen ideje volt már. Szóval szerdán fektettek be, csütörtökön műtöttek, és szombat reggel 09.05-kor már el is hagyhattam a kórházat. A lábadozás is viszonylag gyorsan és kisebb fájdalmakkal ment, mára már alig van nyoma, egy kis 3 centis vágással megúsztam az egészet. A kórházban semmi rosszat nem tapasztaltam, mindenki nagyon nagyon kedves volt, persze érdemes szépen beszélni nekünk is, hiszen emberek vagyunk, ha tudunk kérni és köszönni, akkor nagy baj nem lehet. Valóba ráébredtem, hogy a kórházban a sebészeten teszik a dolgukat, műtenek, életet mentenek, a központi nagy műtő, hát ott dőlnek el a dolgok, tiszteletem minden orvosé és ott dolgozóé, akik ott nap mint nap helyt állnak!!! Nagyon kedvesek voltak velem ott is!
Kislányom viszonylag jól viselte, nagyon nagyon büszke voltam rá, nekem hihetetlenül hiányzott, ennyi időt soha nem töltöttünk távol egymástól, mikor megérkeztem haza sikongatott örömében, nagyon megható volt, vele és mellette sokkal könnyebb volt a gyógyulás is! annyit emlegetem, hogy egy képet csatolok is nemsokára róla :)
Rengeteget nőtt a nyáron, mindenhogyan iszonyú sokat fejlődött, szépen megindult a beszédfejlődése is :) csodálatos dolog szülőnek lenni, aki még nem próbálta az ne késlekedjen, ha a körülmények megfelelőek, mert anyának (persze apának is biztos, csak azt ebben az életemben nem tudom kipróbálni) a világ legszebb dolga a világon és egyben a legnagyobb kihívás az életben, a másik talán a megfelelő társ megtalálása az "útra" :)
Na azért mostanság már írogatni fogok ám. meg lehet fényképeket is töltögetek fel, meg esetleg mindenféle mókásat, vagy jót és értelmeset amit én említésre méltónak találok. :)